Sergei Zorinov nem Los Santos utcáin nőtt fel, hanem egy messzi, hideg vidéken, ahol a tél sose akart véget érni. Amikor végre sikerült Amerikába kerülnie, azt hitte, normális életet kezdhet. De az élet furcsán működik: valahogy mindig visszarántotta őt a veszély és az adrenalin közelébe.
A USA–Mexikó határ lett az új terepe. Ott minden nap történt valami: csempészek, kartelles emberek, határőrök, menekülők, és persze olyanok, mint ő, akik a két világ között mozogtak. Sergei nem szerette a fegyvereket – mindig is utálta őket –, de ott, a sivatag szélén néha muszáj volt kézbe venni. Viszont az adrenalint, amit egy éjszakai átkelés, vagy egy veszélyes kisérőút adott, azt egyszerűen nem tudta elengedni.
A határvidék poros, koszos és könyörtelen volt. A szél állandóan fújta a homokot, ami rárakódott Sergei arcára és ruháira. Mire eljutott egyik rejtekhelyről a másikra, mindig poros és kimerült volt, de ez nem zavarta: ez volt az otthona.
Nem állt egyik kartell oldalán sem, de mindkét világot ismerte. Tudta, hol mennek át az emberek, hol húzódnak a titkos útvonalak, és mely helyeken érdemesebb elkerülni az éjszakát. A kartell tudta, kicsoda ő. És az amerikai oldalon lévő kisebb bandák is. Sergei volt az a fickó, aki gyorsan mozgott a két világ között anélkül, hogy lekötelezte volna magát bárkinek.
Keveset beszélt, tekintete pedig mindig olyan volt, mintha a semmiben keresne valamit. Akik ismerték, azt mondták, mintha sose lenne teljesen ott – mintha mindig valami bajra számítana. Talán így is volt.
A határvidék nem olyan volt, mint Los Santos fényes utcái. Itt mindenütt életveszély lapult. Kartelles pickupok járőröztek, helikopterek keresték a menekülőket, és éjjel gyakran lehetett hallani lövéseket, amikről másnap senki sem beszélt.
Sergei mégis itt érezte magát igazán otthon. A veszély, a gyors döntések, a határ két oldala közötti ugrálás olyan adrenalinlöketet adott neki, amit semmi más nem tudott. A fegyvereket utálta, de a szituációk néha rákényszerítették.
A USA–Mexikó határ lett az új terepe. Ott minden nap történt valami: csempészek, kartelles emberek, határőrök, menekülők, és persze olyanok, mint ő, akik a két világ között mozogtak. Sergei nem szerette a fegyvereket – mindig is utálta őket –, de ott, a sivatag szélén néha muszáj volt kézbe venni. Viszont az adrenalint, amit egy éjszakai átkelés, vagy egy veszélyes kisérőút adott, azt egyszerűen nem tudta elengedni.
A határvidék poros, koszos és könyörtelen volt. A szél állandóan fújta a homokot, ami rárakódott Sergei arcára és ruháira. Mire eljutott egyik rejtekhelyről a másikra, mindig poros és kimerült volt, de ez nem zavarta: ez volt az otthona.
Nem állt egyik kartell oldalán sem, de mindkét világot ismerte. Tudta, hol mennek át az emberek, hol húzódnak a titkos útvonalak, és mely helyeken érdemesebb elkerülni az éjszakát. A kartell tudta, kicsoda ő. És az amerikai oldalon lévő kisebb bandák is. Sergei volt az a fickó, aki gyorsan mozgott a két világ között anélkül, hogy lekötelezte volna magát bárkinek.
Keveset beszélt, tekintete pedig mindig olyan volt, mintha a semmiben keresne valamit. Akik ismerték, azt mondták, mintha sose lenne teljesen ott – mintha mindig valami bajra számítana. Talán így is volt.
A határvidék nem olyan volt, mint Los Santos fényes utcái. Itt mindenütt életveszély lapult. Kartelles pickupok járőröztek, helikopterek keresték a menekülőket, és éjjel gyakran lehetett hallani lövéseket, amikről másnap senki sem beszélt.
Sergei mégis itt érezte magát igazán otthon. A veszély, a gyors döntések, a határ két oldala közötti ugrálás olyan adrenalinlöketet adott neki, amit semmi más nem tudott. A fegyvereket utálta, de a szituációk néha rákényszerítették.
