2005-Ben születtem és március 20.Amikor megszülettem, a falu végén álló kis ház még úgy recsegett-ropogott, mint a nagyapám térde esős időben. Anyám szerint az első sírásomat is elnyomta a traktor zúgása, ami nálunk teljesen természetes háttérzaj volt. Falusi gyerekként a világ kicsinek tűnt, de biztonságosnak: mindenki ismert, mindenki köszönt, még akkor is, ha néha belefutottam egy-egy rosszalló tekintetbe, amiért mezítláb szaladgáltam az udvaron.
Ahogy nőttem, egyre jobban zavart, hogy a falu határán túl nem ismerek semmit. A várost mindig úgy képzeltem, mint valami másik bolygót: fényes, hangos, gyors, és tele olyan emberekkel, akik sosem néznek rád hosszabban két másodpercnél. Amikor végül felköltöztem, éreztem is ezt a döbbenetet. A beton hideg volt a falusi földhöz képest, az emberek pedig siettek, mintha állandó versenyt futnának.
De valahol mélyen büszke vagyok arra, honnan jöttem. A falusi egyszerűség adott tartást: nem félek dolgozni, nem félek kérdezni, és nem félek eltévedni sem. A városban idegen vagyok, de legalább haladok előre.
A városban az első hetekben úgy éreztem magam, mint egy idegen nyelvet beszélő turista. Az emberek nem rosszak, csak… zajosak. Mintha mindenki próbálná túlkiabálni a saját bizonytalanságát. Én pedig csendben figyeltem. A buszon, a metrón, a zebrán – mindenhol volt valami tanulnivaló. A faluban azt hittem, gyorsan alkalmazkodom majd, de rájöttem, hogy itt nem elég ügyesnek lenni, itt határozottnak kell látszani.
Mégis, lassan kezdtem megtalálni a helyem. Megkedveltem a sarki péket, aki mindig megkérdezi, honnan jöttem, mert “hallani lehet a beszédemen”. A kollégáim is megszokták a vidéki dumámat, és már nem csodálkoznak, amikor azt mondom valamire: “ez úgy néz ki, mint egy rosszul trágyázott kukoricás”.
A város persze próbára tesz. Hiányzik a csend, a nyitott égbolt, az a fajta nyugalom, amit csak akkor érzel, amikor este kiülsz a ház elé, és hallod a tücsköket. Itt minden magas és sürgető. De már lassan hozzá szokok.
Ahogy nőttem, egyre jobban zavart, hogy a falu határán túl nem ismerek semmit. A várost mindig úgy képzeltem, mint valami másik bolygót: fényes, hangos, gyors, és tele olyan emberekkel, akik sosem néznek rád hosszabban két másodpercnél. Amikor végül felköltöztem, éreztem is ezt a döbbenetet. A beton hideg volt a falusi földhöz képest, az emberek pedig siettek, mintha állandó versenyt futnának.
De valahol mélyen büszke vagyok arra, honnan jöttem. A falusi egyszerűség adott tartást: nem félek dolgozni, nem félek kérdezni, és nem félek eltévedni sem. A városban idegen vagyok, de legalább haladok előre.
A városban az első hetekben úgy éreztem magam, mint egy idegen nyelvet beszélő turista. Az emberek nem rosszak, csak… zajosak. Mintha mindenki próbálná túlkiabálni a saját bizonytalanságát. Én pedig csendben figyeltem. A buszon, a metrón, a zebrán – mindenhol volt valami tanulnivaló. A faluban azt hittem, gyorsan alkalmazkodom majd, de rájöttem, hogy itt nem elég ügyesnek lenni, itt határozottnak kell látszani.
Mégis, lassan kezdtem megtalálni a helyem. Megkedveltem a sarki péket, aki mindig megkérdezi, honnan jöttem, mert “hallani lehet a beszédemen”. A kollégáim is megszokták a vidéki dumámat, és már nem csodálkoznak, amikor azt mondom valamire: “ez úgy néz ki, mint egy rosszul trágyázott kukoricás”.
A város persze próbára tesz. Hiányzik a csend, a nyitott égbolt, az a fajta nyugalom, amit csak akkor érzel, amikor este kiülsz a ház elé, és hallod a tücsköket. Itt minden magas és sürgető. De már lassan hozzá szokok.