Név: Alina Vetrova
Kor: 22
Származás: Oroszország, egy elfelejtett falu a Volga mentén, Serebryanka
Alina Serebryankában nőtt fel, egy olyan faluban, ahol a tél hosszabb volt, mint a remény. A házuk régi volt, a falak mindig hidegek, és a pénz sosem volt elég. Az anyja akkor halt meg, amikor Alina még csak két éves volt emléke sincs róla, csak egy elmosódott illat és egy fénykép, amit az apja sosem engedett kidobni.
Az apja kemény ember volt. Keserű, megtört, és ezt Alinán vezette le. Ha rossz jegyet vitt haza, ütés járt érte. Ha jó jegyet, akkor is csak hallgatás. Alina hamar megtanulta, hogy az érzelmek luxusnak számítanak.
Tinédzserként egyetlen dologra vágyott: tartozni valahová. Amikor végre úgy érezte, hogy megtalálta a „barátait”, már késő volt. Egy fegyveres, drogos banda volt az eleinte csak beszélgetések, nevetés, figyelem. Aztán jöttek a szerek. Alina kipróbálta őket, mert akkor legalább nem érzett semmit. Nem fájt a múlt, nem számított a jövő.
Amikor 18 éves lett, az apja rájött, mibe keveredett. Nem mentette ki. Kidobta az utcára.
Egy évvel később értesítést kapott: az apja meghalt. És vele együtt kiderült az igazság is hatalmas tartozás, több millió dollár, veszélyes embereknek. Az adósság nem halt meg vele. Alinán akarták behajtani.
Fenyegetések. Követés. Félelem.
Alina menekült. Hamis papírok, alkalmi munkák, idegen nyelvek, idegen városok. Valahogy elhagyta az országot, de a múlt nem maradt ott. Azóta sem bízik senkiben. Az emberektől fél. Ritkán néz a szemükbe. A mosolya inkább reflex, mint valódi érzelem.
A huszadik születésnapja körül a múlt utolérte.
Az a férfi újra felbukkant. Az, akinek az apja tartozott. Azt hitte, Alina megtörik majd. Tévedett.
Aznap Alina átlépett egy határt, ahonnan nincs visszaút. Nem volt hősies, nem volt szép – csak szükséges. Túlélés. Amikor vége lett, tudta, hogy már soha nem lesz ugyanaz az ember, aki előtte volt.
Most 22 éves. Csendes. Zárkózott. Éber.
Nem keresi a bajt de ha rátalál, nem fut el többé.
Kor: 22
Származás: Oroszország, egy elfelejtett falu a Volga mentén, Serebryanka
Alina Serebryankában nőtt fel, egy olyan faluban, ahol a tél hosszabb volt, mint a remény. A házuk régi volt, a falak mindig hidegek, és a pénz sosem volt elég. Az anyja akkor halt meg, amikor Alina még csak két éves volt emléke sincs róla, csak egy elmosódott illat és egy fénykép, amit az apja sosem engedett kidobni.
Az apja kemény ember volt. Keserű, megtört, és ezt Alinán vezette le. Ha rossz jegyet vitt haza, ütés járt érte. Ha jó jegyet, akkor is csak hallgatás. Alina hamar megtanulta, hogy az érzelmek luxusnak számítanak.
Tinédzserként egyetlen dologra vágyott: tartozni valahová. Amikor végre úgy érezte, hogy megtalálta a „barátait”, már késő volt. Egy fegyveres, drogos banda volt az eleinte csak beszélgetések, nevetés, figyelem. Aztán jöttek a szerek. Alina kipróbálta őket, mert akkor legalább nem érzett semmit. Nem fájt a múlt, nem számított a jövő.
Amikor 18 éves lett, az apja rájött, mibe keveredett. Nem mentette ki. Kidobta az utcára.
Egy évvel később értesítést kapott: az apja meghalt. És vele együtt kiderült az igazság is hatalmas tartozás, több millió dollár, veszélyes embereknek. Az adósság nem halt meg vele. Alinán akarták behajtani.
Fenyegetések. Követés. Félelem.
Alina menekült. Hamis papírok, alkalmi munkák, idegen nyelvek, idegen városok. Valahogy elhagyta az országot, de a múlt nem maradt ott. Azóta sem bízik senkiben. Az emberektől fél. Ritkán néz a szemükbe. A mosolya inkább reflex, mint valódi érzelem.
A huszadik születésnapja körül a múlt utolérte.
Az a férfi újra felbukkant. Az, akinek az apja tartozott. Azt hitte, Alina megtörik majd. Tévedett.
Aznap Alina átlépett egy határt, ahonnan nincs visszaút. Nem volt hősies, nem volt szép – csak szükséges. Túlélés. Amikor vége lett, tudta, hogy már soha nem lesz ugyanaz az ember, aki előtte volt.
Most 22 éves. Csendes. Zárkózott. Éber.
Nem keresi a bajt de ha rátalál, nem fut el többé.