Az eső sűrű függönyként borult Nápoly fölé, mintha az ég is tudná, hogy ezen az éjszakán valami végleg megváltozik, és Lucia Giulia Chiara a kikötő szélén állva pontosan ezt érezte, bár az arcán nem látszott semmi, mert megtanulta már régen, hogy az érzelmek csak gyengeséget jelentenek egy olyan világban, ahol minden döntésnek ára van, és ahol az emberek nem tűnnek el véletlenül, hanem mert valaki úgy akarja. A kabátja zsebében egy boríték lapult, egyszerű papír, mégis súlyosabb volt bárminél, amit valaha tartott, mert nevek voltak benne, kapcsolatok, titkok, egy egész hálózat, ami túl mélyre nyúlt a város életében, és túl sok hatalmat adott azok kezébe, akiknek soha nem lett volna szabad megkapniuk. Lucia lassan végignézett a sötét vízen, és tudta, hogy ha most hátat fordít, talán még eltűnhetne, új névvel, új élettel, valahol messze innen, de azt is tudta, hogy nem ilyen ember, mert mindig is azok közé tartozott, akik nem menekülnek, hanem belépnek a tűzbe, még akkor is, ha tudják, hogy megégnek.
Egy autó motorjának hangja törte meg a csendet, mély és lassú, magabiztos, és Lucia már ebből tudta, hogy érte jöttek, nem volt kérdés, nem volt félreértés, csak az a nyugodt bizonyosság, ami akkor születik meg az emberben, amikor rájön, hogy a játék véget ért, és most már csak a következmények maradtak. Az autó megállt mögötte, az ajtó kinyílt, és léptek közeledtek, kimértek, pontosak, mintha minden mozdulat előre meg lett volna tervezve, és amikor a férfi megszólalt, a hangja túl nyugodt volt ahhoz, hogy őszinte legyen, és túl hideg ahhoz, hogy emberi. Azt mondta, Lucia Giulia Chiara, tudtam, hogy te kapod meg, és Lucia ekkor lassan megfordult, a tekintete találkozott a férfiéval, és egy pillanatra sem ingott meg, mert nem most kezdődött ez az egész, hanem évekkel korábban, döntések sorozatával, amelyek mind ide vezettek.
A férfi közelebb lépett, és azt mondta, hogy nem kell visszaadnia a borítékot, csak annyit kell tennie, hogy eltűnik vele együtt, és Lucia egy rövid, alig észrevehető mosollyal válaszolt, mert pontosan tudta, mit jelent ez, nem alku volt, hanem ítélet, és ebben a világban az ítéleteket ritkán lehetett megváltoztatni, kivéve, ha az ember gyorsabb volt, vagy könyörtelenebb. Az eső egyre erősebben esett, a víz a cipője körül gyűlt, de ő nem mozdult, mert már döntött, és amikor a férfi keze megmozdult, talán fegyverért, talán csak egy jelzésért, Lucia már előbb cselekedett, a mozdulata gyors volt és pontos, és a lövés hangja visszhangzott a kikötő üres terében, majd hirtelen minden újra csendes lett.
A férfi teste a földre zuhant, az eső lassan elmosta a vért, mintha soha nem is lett volna ott, és Lucia egy pillanatig csak állt, a kezében még mindig a fegyverrel, majd lehunyta a szemét, nem bűntudatból, hanem azért, mert tudta, hogy most lépett át egy határt, ahonnan nincs visszaút, és amikor újra kinyitotta, már nem az az ember volt, aki ideérkezett. Felvette a borítékot a földről, letörölte róla a sarat, és mély levegőt vett, mert most már nem arról volt szó, hogy túléli-e ezt az éjszakát, hanem arról, hogy mit kezd azzal a hatalommal, ami a kezébe került.
Lucia Giulia Chiara lassan elindult a sötét utcák felé, és a város ugyanúgy zajlott tovább, mintha semmi sem történt volna, de valójában minden megváltozott, mert attól a pillanattól kezdve nem ő volt az, akit üldöznek, hanem ő lett az, akitől félni fognak, és bár senki sem tudta még, a neve hamarosan suttogva terjed majd végig Nápoly árnyékos részein, történetekben, amelyekben nem lesz biztos, mi igaz és mi nem, de egy dologban mindenki egyetért majd: ha Lucia Giulia Chiara egyszer megjelenik, akkor valaki el fog tűnni.